Nem félni kell a víztől, nem megregulázni kell, hanem gazdálkodni vele

Horváth Zoltán példaként említette, hogy „amikor 20 éve elkezdődött a legeltetés Drávaszentes környékén, a legelő-kutakból még itatni lehetett. 5-6 éve azonban ezek használhatatlanok a talajvíz hiányában. Évszázados legelő-kutak száradtak ki. Ez is bizonyítja, hogy a víztől nem félni kell, nem megregulázni, hanem gazdálkodni vele. Ezt már látni kell, eljött az ideje, hogy eszerint gondolkodjunk.” Utalt rá, hogy a magasvíz, az áradás, a folyók és az árterek természetes tulajdonsága és szükség van rá. A folyami ligeterdők élete, az itt fészkelő és szaporodó fajok jövője a tét. Régen az árterek árkai rendre kiöntöttek, tápanyaggal és megfelelő mennyiségű vízzel szolgálva, így ez a terület kaszálót és legeltetőt biztosított. Amíg az elárasztott rész kiszáradt, addig a magaslatokon legeltettek, majd száradás után leterelték az állatokat, vagy lekaszálták a jó minőségű füvet. A mélyebb részeket pedig kilegeltették a száraz időszakban. Ezeket a réteket időközben mezőgazdasági termelésbe vonták, az árkokat, szintkülönbségeket kiegyenlítették, az érkező áradásnak nem örülnek. Ha azt a gondolkodást folytatjuk, hogy mindenhonnan vezessük el a vizet, akkor rengeteg pénzt kell költeni majd öntözésre, de egy idő után annak sem lesz értelme, mert az öntözőrendszer többe kerül, mint a termény értékesítéséből fakadó nyereség.
Az emberi életeket és településeket veszélyeztető magasvíznek persze nem örülnek a nemzeti park dolgozói sem, de sajnos ezek is annak következményei, hogy a folyókat, patakokat beszorították egy nagyon keskeny sávba, beépítették a környezetüket, és kezelhetetlenné vált a helyzet. Kivonulni sem szeretnének az emberek ezekről a területekről, vagy meghátrálni, ezért menekülésként árvíztározókban gondolkodnak, ahonnét akár öntözni is lehet. Mindent szabályozni, uralni, mesterségesen működtetni szeretnének. „Elszoktunk attól, hogy a természet él és átölel bennünket.”- fogalmazott zárásként a szakember.