„Az idősekben sokáig élt a remény, hogy visszatérhetnek szeretett magyar hazájukba” – hangzott el az emlékkő avatáson

Az ünnepséget – Karvalics Ottó gondolatait tolmácsolva –, Koós Csaba a Pénzügyi és Városfejlesztési Bizottság elnöke nyitotta meg, aki a II. világháború utáni munkatáborok katasztrofális állapotairól, a kényszermunkára hurcolt több százezer ember megpróbáltatásairól beszélt. Domonkosné Rippel Éva a Német Nemzetiségi Önkormányzat vezetője felidézte: Barcsra a szovjet katonák 1944 decemberében vonultak be, majd megkezdődött a több száz német, illetve német nevű deportálása a szovjetunióbeli kényszermunkára. Rajtuk kívül szó esett a kitelepített magyarországi németekről is, hiszen a potsdami konferencián a szövetséges hatalmak nemzetközi üggyé tették a németek kitelepítését, a fegyverszüneti egyezmény arra kötelezte hazánkat, hogy internálja a német származású állampolgárokat. A kitelepítések alapja pedig egy nacionalista előítélet volt, amely azt mondta ki: a németek és a fasizmus azonos. Barcsról a kitelepítettek menete 1948-ban indult el gyalog Szulokba, ott vagonírozták be őket, s a szulokiakkal együtt hagyták el az országot: 52 család 143 főnyi barcsi magyarországi német kényszerült elhagyni a magyar földet, Magyarországról összesen 220 000 embert telepítettek ki. Az akkori propaganda szerint a magyarországi németek a valódi hazájukba tértek haza, ez azonban nem így volt. A beszédeket követően Sass Rudolf esperes megáldotta a Béke utcai 2. sz-nál felállított emlékkövet, majd koszorúzással és egyházi szertartással emlékeztek meg a barcsi németekről.